A Svedagon-pagoda története a múlt ködébe vész, építői ismeretlenek. Mianmarban (a korábbi Burmában) úgy tartja a legenda, hogy egy Indiába vetődő testvérpár hozta el Gautama Buddha nyolc hajszálát a Szinguttara-dombra, ahol Okkalapa király 9 méter magas sztúpát építtetett az ereklyének. Az építménnyel kapcsolatos első hiteles források egészen a 14. századig nyúlnak viszsza, de a pagoda mai formáját és 98 méteres magasságát csak jó néhány átépítés, természeti csapásokat követő többszöri helyreállítás után, az 1700-as évek végén érte el. Egy-egy helyi uralkodó nemritkán a testsúlyával azonos mennyiségű színaranyat adományozott a bevonat meg-megismétlődő karbantartására, 1903-as látogatásakor pedig a walesi herceg – a későbbi V. György király – is aranylemezeket ajándékozott e nemes célra. Mai becslések 60 tonnára teszik a külső réteghez felhasznált arany összsúlyát. A sztúpa lótuszbimbót formázó felső része és az aprólékosan cizellált htí (ernyődísz) ezenkívül 5448 gyémántot, 2317 rubint, zafírt és más drágakövet foglal magába, a csúcsot pedig egyetlen hatalmas, 76 karátos gyémánt koronázza meg. A Svedagon azonban nemcsak a kincsek tömegével nyűgöz le: a helyi zarándokok és a külföldi utazók egyként fejet hajtanak a tiszta formák harmóniája előtt. Évezredes hagyományok és jelképrendszer alapján elkészített építészeti műalkotás ez, melynek szakrális geometriáján keresztül bepillantást nyerhetünk a buddhisták világképébe is.

Térbeli mandala
A buddhista szent helyek legtöbbje mandala alaprajzot – középpont köré rendeződő kultikus ábrát – követ. Ebben a jelrendszerben a kör tökéletessége a kozmosz és az örökkévalóság szimbóluma, míg a négyszög a Földet, a gyarló ember fizikai világát jelenti. Mandalaként értelmezve a Svedagonból is a világegyetem képe s egyúttal az emberi lélekfejlődés útjának stációi dekódolhatók. A dombtetőre épült pagodához a négy égtáj felől egy-egy hosszú, fedett lépcsősor vezet, melyek mintha egy hatalmas, képzeletbeli négyszög átlóit rajzolnák meg: ez tehát a földi világ megfelelője. Mezítláb kaptatva felfelé, egyre kézenfekvőbbnek tűnik a gondolat, hogy a száznál is több agyonkoptatott lépcsőfok, amit a föltörekvő ember megmászni kénytelen, az evilági szenvedéseket testesítheti meg, a földi hívságoknak pedig talán akaratlan jelképei a lépcsősorokat szegélyező boltocskák, melyekben különböző kegytárgyakat (füstölőt, virágot, gyertyát, apró papír napernyőket), ilyen-olyan szuveníreket (képeslapot, fafaragást, bronzszobrokat, napszemüveget) vagy enni-innivalót árusítanak.
A lépcsősorok a sztúpát körülvevő óriási, fedetlen teraszba torkollnak, amit koncentrikus körökben kisebb-nagyobb épületek szegélyeznek. Köztük oroszlánok, elefántok, kígyók, mesebeli sárkányok, embertestű angyalok és boszorkányok szobrai figyelik a látogatót. Ha körüljárjuk az udvart, csaknem hetven pavilont, szentélyt, pagodát számlálhatunk össze. Csúcsukon ernyődíszek, rajtuk garmadával csilingelnek az elmaradhatatlan, apró arany- és ezüstcsengettyűk. Rejtett zugokban állnak a hét egy-egy napjának szentelt pavilonok, ahol az adott napon születettek áldoznak szívesen, és a számos csodatévő – például gyermekáldást elősegítő – helyszín pontos hollétét is csak a helyiek ismerik. Sokan a vörösre lakkozott faragványokkal ékes tazaungoknál – Buddha-szoborral ellátott szentélyeknél – mutatják be áldozatukat. A parázsló rudacskák illatos füstje, a gyertyák pici lángja hamar elillan, de a virágot, rizskalászt sem állítják vízbe, hiszen nem a hivalkodó dekoráció, hanem a tisztelet kifejezésének pillanatnyi szándéka a lényeg.

Vallás a mindennapokra
A tradicionális thera-vádin („vének útja”) buddhizmus a mianmari emberek számára nemcsak vallás, hanem életforma is, amely születésüktől halálukig szerves része napjaiknak. Gyerekként minden hajnalban arra ébrednek, hogy nagyszüleik már a házioltár előtt térdelnek, anyjuk pedig rizst főz, és várja, hogy az alamizsnagyűjtő szerzetesek sora megérkezzen az utcába. Iskolai szünetekben a legtöbb gyereknek leborotválják a haját, és napokra vagy több hétre valamelyik kolostorba adják tanulónak. Esküvőkor, vagy ha gyerek születik egy háznál, külön megvendégelik a környékbeli szerzeteseket. A vallás szerint a dharma (a tanítások összessége), a szangha (a papi rend) és a Buddha szentháromságát övezi a legnagyobb tisztelet. A hagyományos társadalmi ranglétrán csak a szerzetesek után következnek az idősek, majd a magas rangú hivatalnokok, végül az iskolázott emberek.
Mindenki a tökéletesedésnek igyekszik szentelni életét, hiszen evilági szenvedéseink taposómalmából, az újraszületés végtelen körforgásából (szamszára) csak a végső megvilágosodás (nirvána) révén szabadulhatunk. Ennek feltételei közül talán az irgalmasságnak lehet a legkönnyebben megfelelni, Mianmarban ezért nemcsak az adományozás minden formája népszerű, hanem a különböző jótettek halmozása is. Úton-útfélen árusítanak foglyul ejtett madarakat, halakat, amiknek a megvásárlása és szabadon engedése a jó karmát szaporítja, hisz bármelyik élőlényben ott lehet egy újratestesült ős. Sokan épp ezért egy szúnyogot is óvakodnának lecsapni, ugyanezért nem bántják például a kóbor kutyákat sem, akikből még a nemzeti kegyhelynek számító Svedagon körül is kószál néhány. A látogatók szinte észre sem veszik őket, mert hozzászoktak: az élet szenvedés és küzdelem minden teremtménynek...
A pagoda udvarán egyébként is szinte köznapi mederben folyik az élet. Itt nincsen templomi áhítat, senki sem suttog, és nem lépdel lábujjhegyen – hiszen a Buddha nem istenség, hanem tanító, akihez az emberek látogatóba jönnek. Mindenki a maga módján, pillanatnyi hangulatának megfelelően fejezi ki tiszteletét: a gyerekek közben futkározva játszanak, a kamaszok olykor vihogva ugratják egymást, mások meg imádság után még trécselnek kicsit a Buddha másával szemközt, miközben a borotvált fejű, bordó vagy narancsszínű lepelbe öltözött szerzetesek méltóságteljesen lépdelnek közöttük. Meg-megkondul a nagy bronzharang, hangja a pagoda szívveréseként visszhangzik végig a teraszon. A hátsó, rejtett traktusokban, ahová felér a domboldal pálmafáinak árnyéka, sokan a padokon hűsölnek, gyékényen ülve falatoznak, vagy egyszerűen csak bámulják a jövő-menő embereket.

Út a tökéletességig
Míg a körterasz részletgazdag tornyocskái, színpompás szobrai között igencsak zajlik az élet, egy rácsos kapun keresztül a központi sztúpát ölelő szűk kerengőhöz juthatunk, ahol teljesen más a légkör. Hátunk mögött marad a földi hívságokra emlékeztető, tarka terasz mozgalmas világa, szemünk előtt pedig mindent betölt a hatalmas sztúpa piramisszerűen emelkedő, sima talapzata. Alsó szintjeinek szabályos sokszögalaprajza átmenetet képez a fizikai világ négyzete és a végső kiteljesedést szimbolizáló kör között: a talapzat a maga egyszerű dísztelenségével annak a köztes állapotnak felel meg, amikor a lélek sok szenvedélytől megszabadult ugyan, de még mindig nem képes teljesen felülemelkedni az anyagi lét és a szenvedélyek összes kötelékén. A Svedagon mandalájának középpontja (bindu) viszont már tökéletes köralapon nyugszik. A kupolán szárba szökkenő kecses torony egyszerre jelképezi a világ tengelyének tartott mitológiai Meru-hegyet és a lélek harmadik, utolsó állomását, a teljes lelki szabadság elérését. A kör közepe ősidők óta a kezdet és a vég misztikus jele, de a környezet itt egy másik szép metaforát is sugall: a nirvánát jelképező tornyot a szem lentről egyszerűnek, dísztelennek látja, pedig a csúcs odafent a kincsek kincsét rejti!
Persze földhözragadt dolog lenne csupán a drágakövek felbecsülhetetlen értékére gondolnunk, hiszen az igazi kincs nyilván nem ezzel a mércével mérhető! A pagoda, amely ellenállt a történelem viharainak és az elemek ostromának, sosem csupán egy mégoly ékes, de élettelen kőtömegként volt tanúja az évezredeknek: a neki tulajdonított transzcendentális erő hitet, támaszt adott és ad az embereknek. Hogy tényleg létezik-e ereklyekamra a Buddha felfordított rizsescsészéjét formázó kupola alatt, és ha igen, mit találnánk ma ott, senki sem tudja; a betolakodókat állítólag önműködő kardok, vermek és más rejtett csapdák várnák. Mindenesetre a mianmariak szentül hiszik, hogy amíg a Sve Dagon áll, megvédi a várost, sőt az egész országot az árvizek, földrengések, tájfunok és járványok csapásaitól. Látva máig töretlen spirituális és érzelmi kötődésüket a helyhez, hajlamos vagyok elhinni:
a Svedagon talán az idők végezetéig állni fog.
Gergely Miklós

MEGVILÁGOSODÁS
A vallásalapító Buddha (a Felébredett) a Négy Nemes Igazságban fogalmazta meg a szabadsághoz vezető útról szóló tanítását: 1. Az élet szenvedésektől terhes. 2. Ezek oka saját vágyainkban és mohóságunkban rejlik. 3. A szenvedésből létezik kiút. 4. Ennek eszköze a Nemes Nyolcrétegű Ösvény. Az erőszakmentesség, az önzetlenség, a bölcsesség, a mértékletesség és a szellemi éberség kiművelésével és tudatos gyakorlásával életünket felszabadultabbá, örömtelibbé tehetjük. Az erkölcsös magatartást a meditáció és a valóságos világ belátó, koncepciómentes megértése egészíti ki. Ezek azok az alapelvek, amelyeket a buddhizmus különböző irányzatai – a Mianmarban is uralkodó thera-vadín (másképp hínajána), az eltérően továbbfejlődött mahájána és a későbbi vadzsrajána – mind magukénak vallanak. Több mint 2500 éve a Buddha diagnózist állított fel, amely a ma túlhajszolt emberére is érvényes. Tanai pedig megmutatják: a gyógymód nem más, mint a végső tudás megtapasztalásához szükséges lelkiállapot elérése.

MANDALA
Bár a mandala szanszkrit eredetű szó, a kör tökéletes formája mint archetípusos szimbólum rendre megjelenik nemcsak a történelem fejlett kultúráiban, hanem az ősi barlangrajzokon és az úgynevezett primitív népeknél is. Az ember által használt, kört formázó képek valószínűleg a természetközeli, kollektív tudatalatti mélyéről bukkannak fel, s még ha tudatosan talán nem is mindig ismerjük fel jelentőségüket, kortól és kultúrától függetlenül, ösztönösen bízunk pozitív hatásukban. A buddhista szertartásokban szereplő mandalák a vallási szimbolikán túl egyfajta meditációs terápiaként is szerephez jutnak: szemlélésük közben elmélkedve, imádkozva visszajuthatunk belső középpontunkhoz, erőink forrásához. Így lesz a mandala eszköz, amely segít, hogy szétszórt energiáinkat összefogjuk, szellemi béklyóinktól megszabaduljunk, újra felfedezzük önmagunkat, és megtaláljuk helyünket a természet egyetemes rendjében.