Ennek rétegei – Jung szerint – elvezetnek a biológiai, sőt a puszta fizikai lét legmélyebb szintjéig, olyannyira, hogy Jung egyik előadása szerint az érzékszerveinkkel tapasztalható anyag sem más, mint a kollektív tudattalan legmélyebb rétegeinek összesűrűsödött állapota.
E rétegeken keresztül – más irányba haladva – eljuthatunk a magasabb erkölcsi normákhoz is, és a sor végén esetleg megtalálhatjuk Istent. Eszerint anyag és tudat között kapcsolatok, kölcsönhatások létezhetnek. Erre vonatkozik Jung szinkronicitás-elmélete is, amely szerint a materiális és pszichikai jelenségek gyakran egymással összehangoltan működhetnek. Jung tipikus példája egy nőbetege, akinek álmában megjelent egy szent szkarabeuszbogár. Amikor a páciens ezt megemlítette, az ablaknak nekiütközött egy igazi szkarabeuszbogár vagy legalábbis annak európai változata.
Anyag és tudat kapcsolata évtizedek óta foglalkoztatja egyes modern tudományágak képviselőit is, főleg a pszichológusokat és fizikusokat. Erre utal Carl Gustav Jung és a fizikai Nobel-díjas Wolfgang Pauli levelezése, majd az 1952-ben publikált közös könyvük, amely szerint Jung szinkronicitás-elmélete nem ellenkezik a kvantumelmélet lehetőségeivel. A téma az utóbbi időben fokozottabban napirendre került, főleg az 1973. évi fizikai Nobel-díjas Brian David Josephson jóvoltából, aki tudat és anyag kölcsönhatására meggyőző kísérleti adatokat és kvantumfizikai elméletet publikált.
Az ilyen kutatások a modern fizika logikai ellentmondásaiból indultak ki. A modern fizika két hatalmas tartóoszlopa, nevezetesen a relativitáselmélet és a kvantumelmélet ugyanis számos kérdésben egymásnak ellentmond, habár kísérletek támasztják alá külön-külön mindkét elmélet megalapozottságát. Bár az ellentmondásokat a mai napig nem sikerült feloldani, az ezzel kapcsolatos viták során igazolódott be több olyan kvantumfizikai jelenség, amely arra utal, hogy a materiális világ és a tudat között valóban létezhetnek jelentős kölcsönhatások.
A fizikai Nobel-díjas Niels Bohr például úgy fogalmazott, hogy ha meg akarjuk érteni a kvantummechanikát, először az emberi tudat működését kell megérteniük. A kvantumfizikai kísérletek eredménye ugyanis minden jel szerint sok esetben a kísérleti objektum és a kísérletező személy tudatának kölcsönhatása során alakul ki.
Mint tudjuk, a kvantumfizika a láthatatlan mikrorészecskék fizikája. A kvantumfizikai jelenségek mélyen a közvetlen tapasztalhatóság szintje alatt működnek. Ezen a szinten hatalmas energiák áramlanak, és olyan különös jelenségek lépnek föl, amelyek az Alice Csodaországban történetére emlékeztetnek, és e különös jelenségek hatásai fölfelé továbbgyűrűzve befolyásolhatják a humán léptékű makrovilágban tapasztalható jelenségeket is. Így azután a kvantumfizikai jelenségek a materiális világban hasonló szerepet játszanak, mint a tudattalan az ember életében és sorsában. Ez egyben föltételez a modern fizika és a modern mélylélektan között bizonyos analógiát, kapcsolatot. A lehetséges kapcsolatot szemlélteti a mellékelt rajzvázlat, amely bemutatja a Jung-féle személyiségstruktúra, valamint az anyagi világ mélyebb működési szintjei közötti párhuzamokat.
A kérdés az, hogy szigorúan kvantumfizikai nézőpontból hogyan működhet az a hatásmechanizmus, amely lehetővé teszi anyag és tudat kölcsönhatását. Más szóval: az ábra szerinti mélyebb szinteken milyen összefüggés lehet a kétféle hierarchikus struktúra között?
A már említett dr. Josephson professzor az elméletét az ún. EPR (Einstein–Podolsky–Rosen) típusú nem lokális kölcsönhatásra alapítja, amely lehetővé teszi különféle kvantumobjektumok között az azonnali – vagyis a fénysebességnél is sokkal gyorsabb – kapcsolatot. Bár ez utóbbi ellenkezik a relativitáselmélettel, a kísérleti bizonyítékok meggyőzően igazolják ilyen jelenségek valóságos létezését, olyannyira, hogy több nemzetközi kutatóintézetben ilyen elv alapján folyik a szupergyors, ún. kvantumszámítógép kifejlesztése. Fontos azt is megemlíteni, hogy Josephson professzor modelljében az emberi tudat is kvantumobjektumként viselkedik, és ennek megfelelően vesz részt az EPR kölcsönhatásokban.
Kutatások folynak olyan egyesített fizikai elmélet kidolgozására is, amelyek megpróbálják kiküszöbölni a kvantumelmélet és a relativitáselmélet között tátongó szakadékot. Az ilyen, ún. szuperhúr- és szupermembrán-elméletek azt feltételezik, hogy a három ismert térbeli dimenzió mellett léteznek további, nem tapasztalható dimenziók, és ezen extradimenziókban zajlanak a fentebb említett különös jelenségek.
Ezek az elméletek esetleg magyarázatot adhatnak az ún. antropikus elvre is, amely szerint az univerzumban az alapvető fizikai állandók úgy vannak nagyon precízen összehangolva, hogy a világban törvényszerűen megjelenjenek tudatos élőlények.
Anyag és tudat közötti kölcsönhatás további megközelítése a kvantumfizikai hullámfüggvény viselkedésére épül. Eszerint az anyagi részecskék önmagukban csupán valószínűségi hullámok formájában léteznek, és csak a tudatos megfigyelés hatására következik be a hullámfüggvény összeomlása és átalakulása pontszerű részecskévé. Ezt a kérdést részletesebben Niels Bohr és Werner Heisenberg az általuk kidolgozott – és a mai napig sokak által vitatott – koppenhágai modellben fejtették ki.
Eszerint egy részecske, amíg nem kerül kapcsolatba megfigyelővel, ún. szuperponált állapotban van, az állapotát a komplex hullámfüggvény jellemzi, és ez a részecske manifeszt megnyilvánulási lehetőségeinek választékát fejezi ki. Amikor a részecske megfigyelése megtörténik, a hullámfüggvény összeomlik, és helyette megjelenik, manifesztálódik egy reális részecske. Einstein ezt az értelmezést sokáig vitatta. Egyik kritikai megjegyzése így szólt: „Nehéz elhinni, hogy amikor nem nézem a Holdat, akkor az nincs is ott.”
Más véleményen van Fred Alan Wolf amerikai fizikus. Szerinte a teljes valóságot a sok részecskéhez tartozó számtalan hullámfüggvény összehangolt, „koherens szuperponált” állapota határozza meg. Ez azonban soha nem omlik össze, hanem valamennyi állapot párhuzamosan létezik, és mi általában a legvalószínűbb állapotok szuperpozícióját (összegeződését) tapasztaljuk valóságként. Wolf azt is lehetségesnek tartja, hogy egyes különösen érzékeny személyek képesek a kevésbé valószínű állapotokat is valamiféle ködszerű képződményként észlelni. Ilyen tapasztalás lehet például az auralátás.
Ez az elmélet azt jelenti, hogy végtelen sok párhuzamos valóság létezik egyszerre, és a tudatunk választja ki ezekből a legvalószínűbb lehetőségek szuperpozícióját, azt, amelyet valóságként elfogadunk. Így azután mindenki megteremti a saját univerzumát, amely csak az ő tudatában létezik. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy ugyanazt az élethelyzetet az egyik ember szenvedésként, míg egy másik boldogságként éli meg.
Példaként Wolf olyan pszichológiai jelenségeket hoz fel, amelyekben egy rajz vagy kép több értelmezést tesz lehetővé, és a tudat dönti el, hogy közülük melyiket „akarja” látni. Ilyenek például a Rorschach-féle pszichológiai asszociációs teszt szimmetrikus tintafoltjai.
Ugyancsak ez adhat magyarázatot az olyan jelenségekre, amelyeknél a tudat döntően befolyásolja a test fizikai állapotát. Ide sorolhatók a pszichoszomatikus betegségek kialakulása, a csodával határos váratlan gyógyulások, lehetetlennek látszó fizikai erőfeszítések életveszélyes helyzetekben, az ilyen helyzetek előzetes megérzése stb.
Wolf a hullámegyenletek tulajdonságainak, valamint Heisenberg ún. határozatlansági tételének részletes matematikai elemzése alapján azt is lehetségesnek tartja, hogy elvileg lehetséges a kommunikáció múlt és jövő között. Ez azt jelentheti, hogy tudattalanul üzeneteket kaphatunk a múltból és a jövőből, és mi is küldünk ezek felé tudattalan üzeneteket.