A regény születésének idején Tibet a külvilág elől elzárt terület volt, amelyről vajmi keveset lehetett tudni. Nem csoda, ha a nyugati olvasók képzeletét is magával ragadta az eszményi közösség víziója, egy újabb remény arra, hogy végre megtaláljuk, amit keresünk. Utóbb kiderült, hogy a történet nem pusztán az írói képzelet terméke: Tibetben és környékén már évezredek óta élt a regénybeli Sangri-la leírásához nagyon is hasonló legenda. A buddhizmus meghonosodása előtti bon-vallás Olmolungrungnak, a későbbi szankszkrit szövegek Csang Sambalának vagy Sambalának („a boldogság forrása”) nevezték azt világtól távoli völgyet, ahol „halhatatlanok élnek tökéletes harmóniában”. A dolog azóta is sokakat foglalkoztat szerte a világon. Időről időre lábra kapnak híresztelések, amelyek Sangri-lát hol a tibeti Kunlun hegységben, hol a dél-kínai Jünnanban, Nepálban vagy legutóbb éppen a himalájai Szikkimben vélik megtalálni. Azt persze távolról sem gondoltam, hogy szikkimi barangolásom föllebbenthetné a fátylat a titokról, mindössze arra vágytam, hogy érezzek valamit abból a különös energiából, amivel az ősi mítoszok közelsége tölti el olykor a szerencséseket.

Kolostorok vidéke
Szikkim, ez a földrajzilag és etnikailag is Tibet pereméhez tartozó hegyvidék, ahol még a XX. században is lámaista papkirály, a csogyal uralkodott, ma India része, annak is egyik legnehezebben megközelíthető, de legszebb vidéke. A világtól elzárt, védett zug ez a megyényi állam, amelynek felkereséséhez az indiai hatóságoktól külön engedélyt kell beszerezni. Tiszteletre méltó, rendíthetetlen csúcsai – köztük a Kancsendzönga, a világ harmadik legmagasabb hegye, amelyet az itteniek az ország védelmezőjének tartanak –, a buddhista kolostorok egyszerűsége, a lassú mederben folyó szerzetesi élet mind éles kontrasztban áll azzal a modern, lüktető világgal, amit térben és időben messze magam mögött hagytam. A 164 ma is használt és többségében jól karbantartott gompa (buddhista kolostor) mutatja a szikkimiek mély vallásosságát és eltökélt szándékát, hogy a mai anyagias korban is megőrizzék szellemi örökségüket. Köztük a nyugati hegyekben megbúvó, 17. századi Pemajangtsze-kolostor viszonylag szerény külseje ellenére is egyike a legfontosabbaknak: a nyingmapa irányzat („régi rend”) főkolostora, fontos kegyhely Szikkimben.
Ehhez a gompához 108 szerzetes és növendék tartozik, de érkezésemkor a szerzetesek közül épp senki sem mutatkozott. A kisebb fiúk fociztak, csak egy almát rágcsáló társuk figyelte a korlátról, amint az udvaron kíváncsiskodva szemügyre vettem a kolostor mindennapi életében használt kellékeket. Fából ácsolt állványokon itt is láttam imamalmokat, amelyek minden egyes pörgetésével képletesen újból és újból elhangzik a belsejükben elhelyezett vagy rájuk vésett ima. Azzal a zseniális megoldással azonban Szikkimben találkoztam először, hogy az imamalom hengerét széllapátokkal látják el, így az ima – mivel errefelé sokat fúj a szél – emberi erőfeszítés nélkül is célba jut. Ugyancsak szélenergiával „működnek” a dombtető többméteres póznáin suhogó, szent szövegekkel teleírt imazászlók, amelyeket – ha már végképp szétrongyolódtak – az erre szolgáló, több helyütt is látható imakemencékben égetnek el, hogy a füsttel még egy utolsó fohász szálljon az ég felé.
Később előkerült néhány barátságos láma, és szerencsémre egy angolul tudó fiatal szerzetessel is megismerkedtem. A bordó köpönyegbe burkolódzó, törékeny Csering minden egyes szót leheletfinom óvatossággal ejtett, miközben a kolostor történetéről, a szerzetesek életéről, iskolás egyszerűséggel a vallásról beszélt. Legnagyobb átéléssel a tibeti újév előtt tartott (a mi naptárunkban rendszerint februárra eső) kétnapos fesztiválról mesélt, amikor a szerzetesek az ország minden szegletéből érkező zarándokok előtt adják elő a Jó és a Gonosz örök küzdelméről szóló hagyományos táncukat. A szertartások során a nagy becsben tartott maszkokon kívül olyan régről őrzött, hátborzongató kellékek is előkerülnek, mint az emberi csontból készült rituális síp (varku), a koponyából összeállított dob (damaru) vagy az ezüstveretes, antik ivóedény (kapali).

Sambala küldetése
Sambaláról azonban nem nyilatkozott Csering, pedig érdekelt volna, mit gondolnak erről manapság a kolostorlakók. Hiszen ha hinni lehet a legendáknak, ez a történet mindannyiunk közös jövőjéről szól! Mert Sambala – úgy mondják – nem csupán egy ideális közösség, amely tudatilag magasan fölötte áll a földkerekség bármelyik kultúrájának, de titkos képességei révén figyel a külvilágra, és igyekszik kedvező irányba terelni az eseményeket, úgy, hogy azok egyszer végül az emberek öntudatra ébredésében, spirituális újjászületésében teljesedjenek ki. Ez a hely tehát a boldogabb jövőbe vezető utunk kapuja, egy új világ műhelye, ahol az emberiség evolúciójának végső, sorsdöntő szakaszát formálják...
A buddhisták között is egyre többen vannak azonban, akik Sambalát nem annyira a maga fizikai valójában is létező helynek, sokkal inkább egy életforma, gondolkodásmód, lelki beállítottság elvont szimbólumának tekintik. (A hagyomány szerint a Sákjamuni Buddha ide hozta a kálacsakra tantrát, és a tanításokat azóta is itt őrzik.) Pedig az ősi írások Sambalát nagyon is kézzelfogható helyként, következetes részletességgel írják le. Fekvését legtöbbször nyolcszirmú lótuszhoz hasonlítják, melyet havas hegyek gyűrűje vesz körül. A virágforma közepén helyezkedik el az „arannyal-gyémánttal ékes” főváros, Kalapa. Földünkön ez az egyetlen tiszta szellemiségű ország, ahol mindenki boldogan, szenvedések nélkül, a legmagasabb erkölcsi mércék szerint él, harmóniában önmagával, egymással és a környező természettel.
Az országot a király (kalika) vezeti, jelenleg a huszonegyedik. Sambala próféciája szerint a harminckettedik kalika uralkodása alatt jön el az idő, amikor a külvilág teljes egészében egy önző, gonosz vezér hatalmába kerül majd. De mikor az minden talpalatnyi földet meghódítva. elégedetten tekint körbe, Sambala fölül felszáll a köd, és az elveszett birodalom láthatóvá válik.
A zsarnok nyomban összetrombitálja seregeit, és Sambala harcosai is „kilovagolnak kelet felől”. Akkor kerül sor a jó és a gonosz végső nagy csatájára, ami után végre az egész világon beköszönta lelki békesség aranykora. Háborúk, terrorizmus, rivalizálás és öncélú harácsolás – mai valóságunk igencsak beleillik a jövendölés első felébe. Egyszer remélhetőleg a második rész is be fog teljesedni…

A belső utakon járók földje
Kis csalódottságot éreztem, hogy ezzel kapcsolatos kérdéseimre nem fogok választ kapni a kolostorban, de aztán eszembe jutott: mi másért vennék elő a Pemajangtsze szerzetesei évről évre hímzett köpenyeiket, álarcaikat, és játszanák el azt a végső, nagy csatát, ha nem azért, mert bízva bíznak Sambala próféciájának beteljesülésében? Visszaemlékeztem, hogy minden tartózkodása ellenére Csering is milyen csillogó szemmel beszélt erről az ünnepről!
Sambala létét csavaros eszű tanítók egykor azzal bizonyították, hogy ha valami az emberek életére évszázadok óta ekkora hatást gyakorol, annak igenis muszáj léteznie. Azt csak én teszem hozzá: ha már létezik ez az idilli világ, miért ne lehetne éppen itt, ezen a varázslatos tájon? Hogy az elveszett birodalom, a misztikus Sambala valahol Szikkimben lenne? – ezen a meghökkentő ötleten Csering elnézően csóválta a fejét, bár mintha a beavatottak szánakozó félmosolyát is láttam volna átsuhanni udvarias arcán. De mikor a kolostor melletti dombtetőn magányosan állva körüllengtek a Himalája végtelen szelei, én mégis biztos lettem ennek a tájnak a különlegességében. Nehéz leírni, ahogy az első napsugarak puha, éteri fénnyel simogatják a lassan gomolygó felhőket, a távoli jéghegyek pedig mintha valami áttetsző derengéssel, belülről izzanának. Aztán a környező völgyekből felszáll a köd, és körös-körül minden megelevenedik. Fröccsen a szurdokon átvágtató hegyi patak vize, a mélykék ég háttere előtt pedig a növényzet élénkzöldje, a köves hegyoldalak rozsdabarnája, fölötte a hó vakító fehérsége szinte szikrákat szór. Ez a színekkel és fényekkel teli táj a keresők, a belső utakon járók földje.
A magam részéről bizony nehezen tudnék elképzelni lélegzetelállítóbb díszletet egy legendának, legyen akár Sambala, akár Sangri-la a neve.
Gergely Miklós

Távoli dimenziók
Az általunk tapasztalt valóságon túl számtalan más dimenzió is létezik – állítják egyre többen.
Dimenziók, amelyek meghaladják az emberi érzékelés határait, de mégis kiteljesítik mindazt, amit saját világunkban látunk és hallunk. Létezik olyan feltevés, hogy az egykor tiszta lelkű, ártatlan emberiség gondolati-spirituális energiája révén jóval magasabb rezgésszámon élt. Ahogy egyre inkább az anyagi környezet befolyása alá kerültünk, jócskán eltávolodtunk ettől az állapottól, s elveszítettük képességünket a spirituális energia megteremtésére és kihasználására. Mai rezgésszámunk állítólag harmadára csökkent, s mivel a fény és a hang magasabb frekvenciájú tartományai számunkra már érzékelhetetlenek, elveszítettük a kapcsolatot azokkal, akiknek sikerült fenntartaniuk az eredeti állapotot. A kiválasztottak e kicsiny csoportját, kiknek feladata lett, hogy a tudást megőrizzék egy távoli jövő számára, egyre nagyobb titokzatosság vette körül.
Lehet, hogy a különböző kultúrák mondái – Atlantisz, Lemuria, El Dorado, Camelot, Aggartha, Lyonesse meg a többiek – között van valami rejtett összefüggés, aminek épp ez az alapja? Hiszen mindegyik egy-egy különlegesen fejlett, de szinte betegesen rejtőzködő, később titokzatosan megsemmisült civilizációról szól. Lehet, hogy a főszereplők mindegyik történetben ugyanazok, csak a rejtélyes közösség fennmaradási ösztöntől és védekezési kényszertől hajtva újra és újra továbbállt? Mindez érdekes válasz lehet arra a sokszor feltett kérdésre, hogy a tökéletes lények országa hogyan létezhet ezen a mára már keresztül-kasul feltérképezett bolygón úgy, hogy még a modern technika műholdas felvételei sem bukkantak soha a nyomára. Ha Sambala valóban létezik, kapui nem pusztán bejáratok, hanem távoli dimenziók között vezető átjárók, melyek – amíg a prófécia be nem teljesedik, és mindannyian újra el nem érjük azt a gyermeki ártatlanságot – csak az arra felkészültek előtt nyílnak meg.