Swabeedoban régóta egyszerű emberek éltek. Swabeedo minden lakosa megelégedett, boldog volt, és vidám mosollyal az ajkán járt-kelt. Amikor találkoztak, kölcsönösen apró pihés labdacsokat adtak át egymásnak. Amiből sosem fogytak ki, hiszen mindenki adott is, kapott is. Így fejezték ki egymás iránti szeretetüket, és azt, hogy mindenki mindenkit kedvel.

Ez így ment minden áldott nap, reggeltől estig, vidám hangulatban.

Nem messze a falutól, egy elhagyott barlang mélyén, magányosan élte életét egy remete. Ha egy falusi őt is meg akarta ajándékozni, hűvösen elhárította, mivel nevetségesnek tartotta volna, hogy ilyen haszontalan ajándékot fogadjon el.

Egy napon a remete a faluban találkozott egy swabeedoi emberrel, aki ráköszönt, és megszólította: “Szép napunk van, ugye?” – és egy különlegesen tetszetős puha labdacsot nyújtott feléje. A remete belenézett a swabeedoi ember hátizsákjába, és gyorsan megszámolta a labdacsokat. Aztán a vidám emberke vállára tette a kezét, és halkan a fülébe súgta: “Hallgass ide! Már csak kettőszázhét labdacsod maradt. Ha továbbra is ilyen nagyvonalúan ajándékozol belőlük, rövidesen nem marad belőlük egy sem.”

Ez természetesen nem így volt, mivel a remete nem vette számításba, hogy a swabeedoiak nem csak adnak, hanem egyúttal kapnak is, így aztán labdacsaik sosem fogynak el.

A remete alig távolodott el a meglepett swabeedoi jóembertől, akinek egy régi barátja máris ott termett és rögtön egy labdacsot nyomott a kezébe. Az emberke elfogadta barátjától az ajándékot, de saját maga nem bizonyult adakozónak, nem adott viszontajándékot, ellenben félrevonta barátját és így szólt: “Kedves barátom, adok egy jótanácsot. Vigyázz jobban a labdacsaidra ne légy ennyire adakozó, hiszen könnyen elfogyhatnak!”

Egyre több swabeedoi tanácsolta az ismerősének ugyanezt. Nemsokára már csak az igazán jó barátok ajándékozták meg egymást. Mindenki úgy vigyázott a maga labdacsaira, mint valami nagy értékű kincsre. Odahaza lakása legbiztonságosabb zugába rejtették őket, és csak a meggondolatlanok és könnyelműek sétáltak továbbra is velük a nyílt utcán, kockáztatva, hogy megtámadják és kirabolják. A swabeedoi jóemberek mindjobban megváltoztak. Az ajkukról eltűnt a boldogító mosoly, és egymással találkozva már alig-alig üdvözölték egymást. Szívükbe szomorúság és bizalmatlanság költözött, a barátságok megritkultak.

Hosszú idő telt el így, és csak nagysokára kezdtek el ismét kis labdacsokat ajándékozni egymásnak. Ismételten azt tapasztalták, hogy labdacsaik sosem fogynak el, és ezzel mind maguknak, mind megajándékozott társuknak örömet szereznek. A szívükbe visszatért a melegség, ajkukra a mosoly, szomorúságukat és bizalmatlanságukat azonban soha többet nem tudták teljesen felejteni.