Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz – dehogy is Borisz! – ahogy Boriszka csinálta, az Andrej Rubljou című filmben.

A harangöntéshez nem akármilyen anyag kell. Az ilyen anyagért a világ végére is el kell menni, az ilyen anyagot rettentő türelemmel kell felkutatni, s közben tilos arra gondolni, hogy az embert le is fejezhetik, ha nem készül el időre. Mivelhogy a harangöntést nem szabad elsietni.

A harangöntésnek vannak kritikus pillanatai. Akik ilyenkor kételkednek és leállnak, azokkal nem szabad vitatkozni, azokat kényszeríteni kell, hogy folytassák a munkát. De a jó harangöntő szenved ettől a kényszerű erőszaktól. Ha a harangöntés közben az ember lángra lobban, akkor teljes nyugalommal, mellékesen és majdnem foghegyről szóljon a mellette dolgozónak, hogy oltsa el.

A harangöntést csak az vezetheti, aki ért hozzá, az sem baj, ha fiatalkorú.

Harangot komolyan kell önteni, hiszen nem közönséges használatra szolgál, hanem az lesz a dolga, hogy közös gyakorlatra szólítsa az embereket. Harangot nem lehet önteni apáink tapasztalata nélkül, de az örökölt tudás nem elég hozzá.

Ha a harang megkondul, és mindenki ujjong, akkor az, aki öntötte, lehetőleg az emberek szemétől távol zokogjon, amiért nem tökéletes a harangja.

Mivelhogy nincsen tökéletes hangú harang.

Aki nincs megelégedve a haranggal, amit öntött, csak pillanatnyi elkeseredésében vádolhatja őseit, amiért nem adták át a titkukat. Az átok ugyanis nem segít. Ehelyett jobb, ha útra kél, hogy még kiválóbb anyagot találjon, és tökéletesebb harangot öntsön.

Harangot abban az esetben is ugyanúgy kell önteni, ha a megbízatás akkora – s annyira újfajta – konduló öntvény elkészítésére szól, amelynek megalkotásához nem elég egy emberélet.

Harangot tehát akkor is Borisz – módra – türelmes szenvedéllyel lehet csak önteni, ha tudja az ember, hogy sohasem fogja meghallani a kondulását – hiszen úgysem saját hasznára önti.